2016. április 2., szombat

Karajz Mátyásné

Karajz Mátyásné Micike
Karajz Mátyásné Deutsch Mária (Micike)


Született 1927. ápr. 17-én
Apja Deutsch Márton, anyja Brogli Mária

Bizony sokat dolgoztunk, sok nehéz munka volt régen.
Kenderrel csak azután foglalkoztak itt a faluban, hogy anyósom idejött férjhez (Karajz Antalné Lukács Mária), ő Vajdáról való volt, ott szőttek fontak, itt addig nem. Egy darabot hagytunk mindig a föld végébe, oszt abba kendert vetettünk minden évben, mindenki csak egy kis darabkát vetett. Előbb kiszedtük a virágos kendert, aztán a magvas kendert, tövestül kihúztuk, és ilyen kis maroknyi csomócskákba kötöttük, azutt meg kévébe. S aztán szekérrel elvittük áztatni a Longra, a Ronyvába. Egyszer vittük Ardóra is a Bodrogra áztatni.
Vízbe tettük két karó közt, köveket tettünk rá, lenyomattuk. Ott ázott, addig, míg ki nem ázott, elég sokáig, két hétig is. Akkor kimostuk ott a folyóba, mert ugye az le is iszapolódott egy kicsit, és akkor kitettük a partra száradni. Mikor lecsorgott, akkor hazahoztuk, oszt az udvaron széjjelraktuk kúpokba, akkor megszáradt.
                                        
 Karajz Antalné Lukács Mária még lánykorában Vajdácskán  s 1940-ben

Azutt hoztuk a kendertörőt meg a tilolót. Hát nekünk nem volt, a Karajzéktól hordta mindenki. Először csak úgy ki a pozdorját, kihullt a nagyja a kendertörővel, azután ott volt a kettes, a tiloló, azon is át, akkor már puha volt a kender. Azután még elvitték a Hegyközbe valahova a törőbe is megpuhítani. Olyan bunkótörő volt, én nem voltam ott, csak ahogy beszélik. Már akkor a szösz volt bálákba összekötve, oszt úgy puhult a bunkó alatt. Utána meg hazahozták már akkor fonni lehetett. Ki kellett fésülni. Ami kifésülődött, az a kóc volt, azt is befontuk zsákoknak, a szálából meg, amit kifésültünk – az már olyan szép szálas volt – abból vékony lepedőket meg ilyesmit csináltunk.


Először meg kellett fonni a fonalat orsóval meg kerekes guzsallyal a finomat meg a vastagabbat, és akkor felmotolláltuk. Amikor a motolláról levettük, olyan volt mint egy nagy strengli., és még azt ki is szapultuk elsőbb. Fahamuból lúgot főztünk, és azt öntöttük rá többször is. Állt benne egy kicsit, lefolyt róla, azutt megint öntöttünk rá, hogy fehérítsük. Ahogy kifehéredett, kivittük szárítani. Azutt már felcsőröltük csörlőre, és már aztán a nagymama csinálta a felvetést (Karajz Antalné). Mindenkinek ő csinálta, hát nem is tudta senki. A barankával felhúzta, felvetette a nagy forgóra.
Azutt a Lénuka már megtanulta, akkor már ő is csinálta az ő rokonságának. A nagymamától meg a lánya, a Magdus tanulta meg, ő tudja még máma. Felhúzta a szövőszékre, aztán már szőttünk, azt tudtuk. Nálunk a Soósnéék szövőszék volt, mert nekik volt fenn a hegyen egy igen nagy. A nagymamáéknak (Karajzéknak) is volt egy kisebb, azt a Karajz nagyapa, az apósom csinálta, még mindig azon szőnek, meg ő csinálta a többi szerszámot is. Lepedőt, szőttünk, zsákokat, abroszt, ponyvát, törülközőt, mikor mi kellett. Szőttünk mintásat is, hát az négy nyüstbe volt szőve, ami mintás volt, négy nyüst kellett, hogy lehessen váltani, egyiket fel, másikat le. Anyósomtól tanulta mindenki a mintákat is, hát addig nem szőttek itt a faluba sose.



A ruhaanyagot azt megvették a városba, és a varrónők megvarrták. Még a régifajta ruhákat is. Dufláné olyan szép régi blúzokat varrt, a nánának is ő varrt blúzt. Özvegyasszony volt, a tanyában lakott. Voltak más varrónők is, voltak azért fiatalabbak, a Pos Kati (a Pista bácsi legidősebb lánya, a Medve-fiúknak az anyja) meg a Rák Évi voltak még, meg a mi Katink, varrta a kötőket. De szép régifajta blúzt csak a Dufláné varrt.




Deutsch Mártonné Brogli Mária 1920 körül
A régi viseletet később már nem nagyon hordták. Bő gatyába már nem jártak. Apám gyerekkorába még úgy van lefényképezve egy fényképen. Anyámnak a régi szép félszoknyáiból is egész ruhákat varrt nekünk a Kati. Emlékszem, volt neki egy szép luszter félköténye, amiben le is van fényképezve a keresztlányával, a Cickerlivel, még lánykorában.
Eszembe jut oszt néha, hogy amikor dagasztott, delén kendőt vett a fejére, hát olyan furcsa volt, ahogy felvette azt a fehér fejkendőt, mert mindig csak feketébe láttam, hiába nem volt olyan öreg, még csak 52 éves volt, amikor meghalt ötvenbe. Úgy jártak akkor minden asszony, nemcsak ő. 
De azutt oszt már nekem kellett dagasztani, mert a Kati is férjhez ment, már én dagasztottam a kenyeret. Addig nem kellett, míg anyám élt. Sok kemény kenyeret ettünk valamikor, mert megsütöttünk nyolc kenyeret, az még két hétig is majdnem elég volt. Mink elég nagy családdal voltunk, néha voltunk tízen is. Először megszitáltuk a lisztet este és megkovászoltunk. Mindig eltett az ember egy darabka tésztát kovásznak. A teknő közepébe egy kis liszttel elmostuk a kovászt, élesztőt is mindig tettünk bele, mert nem volt elég az a kovász, és reggel aztán az egészet bedagasztottuk. Megkélt az ügyesen attól a kovásztól. Akkor szakajtóba raktuk. Ó istenem, milyen nagy fáradságos munka volt azért az. A kemencét is kifűteni rendesen, hogy megsüljön az a kenyér. Szikrázott az alja, ha kiszedtük a parazsat, akkor már látni volt, hogy jó. Mert volt néha azért zsengés kenyér, hogy nem jól sült meg. Arra emlékeztek tik is, hogy a kaparékból, amit a tekenőből kikapartunk, még meggyúrtam egy kicsit, oszt csináltunk pipiskét.  Aztán a szakajtóból a lapátra kiborítottuk a kenyeret, és a lapáttal betoltuk a kemencébe. Hát jó ügyesen kellett csinálni, az biztos, hogy nyolc kenyér elférjen ottan.

A liszt a kemerlibe volt hordókban, még gabonaliszt is volt, azt is tettünk oszt a kenyérbe. Ha elfogyott a liszt, a búza a hombárba volt a kamorába, raktak egy szekérrel, és mentek Patakra a malomba. Ott volt az olajütő is, a bugát is odavittük olajat üttetni. Lett két kanna olaj, abból még a piacra is vittünk. Ugye volt sok zsír, az nekünk elég volt. Milyen finom volt az a friss illatos olajos kenyér! A piacra vittünk tejfölt, túrót, tojást, mikor mit, gyümölcsöt, zöldséget is, ha több volt, akkor még nem volt fagyóláda. Hát akkor nem volt másból pénzünk, csak amit árultunk a piacon. Mindent a háton, batyuba, meg előre is kötve egy kosár, még gyalog is. Köveshegynél mentünk fel, oszt ott át gyalog a vágott úton. Még nemigen volt akkor kisvonat, meg ha nem volt pénzünk a vonatra.* Almánk nekünk nem volt, de nyakas körtét, ignác körtét meg butella körtét, azt vittünk. Volt egy hatalmas nagy körtefánk a Versaraszton, azt leszedtük, mert azért lopkodták a körtéket, oszt itthon a padra feltettük a szénába, és ott megpuhult. A Margitunk kökényt is vitt. Csúfolták is érte, hogy kérdezték tőle a piacon: - Hogy a kökény? Ő meg mondta: – A kökény? A kökény tíz fillér. Szőlőt is vittünk, szüret előtt minden héten mentem két kosár szőlőt szedni, és azt is vittem a piacra. 
Volt öt helyen szőlőnk, volt mit kapálni. Volt elől a Kácsárdon is, az a nánáé volt. Mindig azt mondta, hogy azt nem adja ő senkinek, amíg ő él, nem is adta, de aztán csak 5 sort hagyott meg magának, a többit azt csak odaadta a lányának, a Rózi néninek. Aztán volt a Gergely-hegyen, a Hosszúhágón, a Gáton… Akkor nem egy nap volt a szüret, minden szőlőbe egy nap, de a Hosszúhágón néha két napig is eltartott. Vettünk néha egy kecskét azt megsütöttük szüretre, de ott kint legtöbbször csak szalonnát sütöttünk. Emlékszem, hogy jöttek a kupecok, ilyen zsidók voltak akkor. Úgy volt két sorban a kamorában a bor a hordókban és ott válogatták már a kiforrt bort.

Az aratás is nagy munka volt még, meg a cséplés. Megvolt a beosztás. Apátok aratott a kaszával, én szedtem a markot, te terítetted a kötelet, Margit gereblyélt. Még utána szálanként is összeszedtétek kalászt, ami ottmaradt a gereblye után. Délbe hazajöttünk ebédelni. Amíg a nagy hőség volt, nem mentünk vissza, de addig itthon az ólban csavartunk kötőfűből kötelet, a kévét összekötni. (A kötőfűből nemcsak kötelet csináltunk, hanem azzal kötöztük a szőlőt is, rafiával csak később.) (Délbe sokszor lefeküdtünk pihenni, aludni egyet. Kint a határban is a hűvösbe, a cseresznyefa alá, vagy ha hazajöttünk ebédelni, itthon, kihajtottuk a legyeket, oszt aludtunk egy félórát, órát. Nehéz munkák voltak, ki kellett pihenni magát az embernek, meg akkor volt a legnagyobb hőség.) Hazahordtuk a kévéket szekéren, két kazalba raktuk itt az udvaron. Arra már ti is emlékeztek, vigyáztatok rá, hogy a tyúkok meg ne egyék, ott babáztatok. Jött három cséplőgép is a faluba, a Majoros, a Balogh, a harmadikra nem is emlékszem. Mink a Baloghén csépeltünk, az Újhelybe való volt. Nyilat húztak, hogy hogy menjenek sorba. 

Istenem, az a nagy tűzvész, amikor alulról megkezdődött és feljött a templomig még lánykoromba! Némelyik csűr kétszer is leégett, a Brigaléké leégett, azutt felépítették, és mégegyszer leégett. Emlékszem, jött a Kovács tanító segíteni levenni apának a csűrajtót, hogy legalább az meg ne égjen. Meg még a szórót is úgy cipelték ki a csűrből, hát amit tudtak kimenteni.  Jött felfelé a tűz, ugye majdnem egymás mellett voltak a csűrök, de előttünk ki volt maradva egy. És apám úgy kiabált, hogy - Ide a fecskendővel, ide, ide! Hogy ezt a hármat még meg lehetne menteni. De hát nem hozták ide, mert a Karajzék ház az ugye ott volt az udvar végén, és hát azt féltették, hogy be ne menjen a faluba a tűz. Aztán mi már nem építettünk újabb csűrt. Nem volt rá szükség már, hát volt egy pajtánk még idefent, szénát tudtunk abba rakni, azutt meg a téesz lett már. Még a Kácáfék meg a Flóri bácsiék építettek. 

Mi nem voltunk nagygazdák, olyan közepesek. Nem tudom pontosan, hogy mennyi földünk volt. Vetettünk gabonát, búzát, árpát, kukoricát, krumplit, oszt minden éven másfelé tették, hogy vetésforgó legyen. Mikor mit kellett csinálni, mentünk. A gyerekek is 10-11 éves korukban már mentek kapálni. Sok szénát takartunk, mert kellett az állatoknak. Háromnál több tehenünk sose volt. Nekünk már nem volt, de azelőtt régen még ökör is volt a faluban. Olyan nagy szarva volt, hogy így kellett neki elfordítani a fejét, hogy az ajtón be tudjon menni. A nagyobb gazdáknak volt lovuk, nekünk nem volt. Tartottunk tyúkot, malacot, anyakocát, kacsát, libát, az volt egy csomó. Volt a faluban libapásztor, aki kihajtotta a libákat, oszt vigyázott rá egész nap. A Jaskóéknak volt a szomszédban méhesük, meg szembe a Pokoly Náci bácsiéknak. A Jaskóéktól a méhek mindig ide szálltak a kertbe rajzani, hát azért minden évben hozott a Kati néni egy üveg mézet, mert letaposták ott a kertet néha. A Pokoly Zsuzsi néni meg sonkolyos mézet adott oszt, csak mindig azt mondta, hogy azt a viaszkot amit kiköpünk, adjuk vissza, mert azt is beadják gyertyát önteni.

A házat minden tavasszal és ősszel kimeszeltük, húsvétra, karácsonyra. Az is azért egy elég nagy munka volt. Szétszedni az ágyakat, kihordani mindent, szalmazsákot tölteni. Na nem mindig az egész házat, a konyhát jobban, ahol lakott az ember. Tapasztani a Bikarétről hoztuk a földet, sarat csinálni és feltapasztani. A mosószappant is mink főztük, régi zsírból meg szódából. Formába raktuk, és mikor megdermedt, felvágtuk darabokra. Ott tartottuk fenn a mestergerendán. Mikor már árultak habzószódát, akkor már nem főztünk többet. A gerendára volt felakasztva a sütemény is mindig egy kosárban. A Magdus még mindig úgy tartja. Akkor ugye szegények voltunk, mindent be kellett osztani. A Monika még kislánykorába úgy kunyerálta mindig. Azt mondta egyszer a mamának: Mama, ad? Nem ad? Megbánja!
 Mink mindig csak a hátsóházban laktunk. Úgy volt köröskörül ágy mindenütt, mint egy kórházban. Volt az asztalágy, abban is ketten aludtunk. Volt két elmebetegünk, hát azoknak még külön volt ágy. De mink meg összevissza mind, hol a nána mellett, hol anyám mellett. Volt két szekrény a ruháknak. Az ünneplő ruhát meg az elsőházban tartották, azt a „sok” ruhát, ami volt, nem volt akkor annyi ruha mint most, ó istenem, nem kellett mindenkinek egy szekrény. 

Négy lánytestvér apai nagyszüleikkel (nenivel és nánával), 1940-es évek eleje

Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy az iskolában mint nagyobb lányka sokszor vigyáztam a tanítónő lányára, a Nórikára, akiből azután táncosnő lett. Meg arra, hogy az Ország Erzsi, a tanítónő elküldött vízért, és a kút korbája ott a Kuszék udvarán nekivágódott a szememnek. Most is itt van a nyoma. Elvittek az orvoshoz, az összekapcsolta, és mikor hoztak vissza a kerten, a nána ott volt lent, és mondta neki az Ország Erzsi, hogy - Hoztunk egy vakot! - úgy sírt a nána ottan, mert be volt pólyálva az egész fejem.  Emlékszem még, hogy énekelgettem, és közben ütögettem az asztalhoz egy doboz gyufát, és az kigyulladt a kezemben. Akkor egész éjjel vízbe lógattam a kezemet az ágyról. 
Mit játszottunk? Labdáztunk meg bigéztünk. A bige egy fadarab volt, mind a két végén ki volt hegyezve, és egy körből kellett elütni egy másik fadarabbal, volt egy kapó, az továbbütötte…, meg golyóztunk. Olyan golyó volt, amit az ember csinált lágerből. A borseprűt zsákocskákba öntötték, és az lecsurgott, akkor abból csináltunk golyókat és a napon kiszárítottuk. Meg kockáztunk a patkószeggel, ügyesen fel kellett kapkodni, mindig többet. A pajtába, már mikor nem volt benne széna, akkor két kötélen volt nekünk hinta, apa csinálta, és azon hintáztunk így mondókára, hogy „Egy üveg alma, két üveg alma, … Szállj le pajtás a hintáról, mert nem a te pénzed árán vettem a vásáron! Tyúk az ágon, kakas a mennyországon, huss huss huss!”  A homokba meg úgy játszottunk, hogy „Ennyi tetű volt a hajamba, ennyit anyám kiszedett, ennyi maradt benne”. Az akáclevélen kiszámoltuk, hogy ki lesz az urunk: „ Pap, katona, kondás, kutyapecér, lózsivány”. Valamelyik éjjel nem tudtam aludni, sorba elmondtam minden verset, amit tanultunk, meg amit tik is mondtatok, minden eszembe jutott.

Lánykoromban vasárnap délutánonként sétáltunk az utcán le meg fel karonfogva, a fiúk meg utánunk. Énekeltünk, aztán hol az egyiknél hol a másiknál néha leültünk az utcára, beszélgettünk… Télbe házaltunk. Kártyáztunk meg társasjátékot játszottunk, mit érdemel az a bűnös, ilyeneket… Kártyáztunk a legtöbbet. De mégis jó fiatalságunk volt azért, így elszórakoztunk.

Arra emlékszem, amikor kigyúlt a villany. Akkor napszámba jártunk szüretelni a Kácsárdra, és éppen végeztünk, szüreti bál volt ott a borház udvarán, vajdi fiúk voltak ott, azokkal táncoltunk. És mikor jöttünk haza, itthon már égett a villany. Juj, hát milyen nagy dolog volt az, mikor addig olyan sötét volt még a lámpánál is. Mikor kigyúlt a 25-ös körte, hát mintha a mennyországba lettünk volna. Itthon a teremben, ami most a boltnak a raktára, ott volt a bál, nyáron meg a teremudvaron. Búcsúkor is, meg amikor a fiúk szervezték. Lányok az egyik oldalba álltunk, a fiúk meg ott a zenekar mellett. A szülők meg ültek a széleken lócákon. Mikor rákezdtek, akkor jöttek a fiúk, oszt meghajoltak és felkérték, akit akartak. Kapós lányok elmentek ügyesen, de akiket nem nagyon vittek, hát árulták a petrezselymet. Voltak itt a Csopák Róziéknál szlovák fiúk, Sedlák László, a mi Margitunk tetszett neki, oszt úgy hívta táncolni onnan a másik sarokból, hogy Margitka! - intett neki a kezével. A bálba cigányzene volt, a Ginyuék játszottak. A Ródénak volt tangóharmónikája, vasárnaponként ő zenélt itt az utcán. Citera az volt sok, a fiúk tudtak citerázni. A Dore, nahát az tudott jól, és arra lehetett táncolni is, de a bálba nem, ott zenész volt. Lakodalmakban emlékszem, hogy ilyen öregasszonyok, mint a Jobbik Rózi néni is, hogy táncoltak rezgőt meg polykát, akkor nem volt még keringő, rezgő volt meg polka.


Az öt lánytestvér
Nekünk is volt három lakodalom a házban, a Margité, az enyém meg a Monikáé. A Katié sátorban volt, nyáron. Jobban akkor farsangkor csinálták a lakodalmat. Az enyém kedden volt. Szombaton nem olyan régen van lakodalom, régen inkább kedden volt, nem tudom miért. A ruhám az Ica nénié volt, ő azelőtt ment férjhez, de az nagyon kivágott volt. A Magdus, a sógórnőm is előtte való éven ment férjhez, neki meg ilyen szép kivarrott gallérja volt, és az Ica ruhájára a Kati rávarrta azt a gallért, mert azért hideg volt. Fénykép nincsen, csak amit utána csináltattunk Újhelyben. Bevittük a ruhát, és ott felöltözködtem. A mama már akkor meghalt, a menyasszonyi csokrot, szegfű volt, másnap kivittük a sírjára. Arra emlékszek, mikor már menyasszonyi ruhában voltam, és a nánáék Mari néni fűtötte a kemencét - mert akkor még a kemencében sütötték a tyúkokat -, jött, hogy: - Gyere már, nézd meg, hogy hogy van kifűtve ez a kemence! Menyasszonyi ruhában mentem megnézni. Na meg arra emlékszek még az én lakodalmamból, hogy kontyoláskor még semmi bajom nem volt, de reggelre már ilyen nagyra megdagadt az arcom a fogamtól. Ha előtte való nap dagadt volna meg, hát szép menyasszony lettem volna, mert akkor már készen volt minden. A nánánk meg összeesett a lakodalomkor, vitt ételt a lányának, a Rózi néninek, mert az betegen feküdt otthon, és összeesett az utcán. Ott lefektették ottmaradt, este mentünk a Matyival megnézni, hogy hogy van. Hát biztos nagyon elfáradt már akkor, meg öreg is volt. Engem a Feri bácsi esketett (Brogli Ferenc), anyámnak a testvére. Utána halt meg egy pár nappal a Pityu a kórházba, a szíve volt beteg. Még Imre meg sem született, a Kati már özvegy lett.

Deutsch Katalin, Vronecz Ilus és Ferkó
A Kati lánykorában volt Pesten vagy egy évig, vagy tovább is? A Feri bácsi, a pap hívta ott egy családhoz, mert beteg lett az asszony, és kellett vigyázni a gyerekre, meg főzni, vezetni a háztartást. Hát ugye így akart segíteni anyámnak, itt voltunk öt lánnyal, ilyen szegényen, hogy ő ott legalább dolgozzon, keressen egy kicsit. A Terike még kicsi volt, énekeltük neki, hogy „Tapsi-tapsi-tapsi, mit fog Kati hozni? piros csizmát, utcán futkározni” Egy másik pesti család, aki ismerőse volt a Feri bácsinak, azok voltak is itt a faluba. Festő volt az ember, Bronecz Ferenc, emlékszem a tanyába állította fel az állványát, a Sutákék előtt a hídon, és ott festett. Tájképeket festett. Két gyerekük volt, az Iluska meg a Ferkó, azok is úgy szerették a Katit, egy fényképet adtak neki és ráírták, hogy a jó mamának. A Ferkó később meghalt az … idegenlégióba. Szép fiú volt…

Régen nem nagyon volt semmilyen ajándékozás névnapkor, születésnapkor, karácsonykor. Mikor néha olyan szegények voltunk, hogy nem volt pénzünk, akkor nem kaptunk nyugdíjat, mint most, akkor semmit, csak amit a piacról összeárultunk. Elég nagy szegénység volt. Később is, beadás volt, húst mindent be kellett adni, még zsírt is, ahogy leöltük a disznót. Nem volt ajándékozás, csak a lakodalomban. Azt adtak, ami kellett, melyik milyen rokon volt, vagy mit tudott adni. A koszorúslányok mindig szentképet vettek, azt a hosszút. A Margit, ő kapott szép ajándékot, szép ebédszervízt, aranyszélűt. De amikor én mentem férjhez (1951), akkor nem nagyon lehetett venni semmit sem, a sok alumíniumfazekakat, azt kaptam, még most is van belőle. Nekem egy damasztabroszt vettek keresztanyámék, meg egy ruhát kaptam tőle, egy barna zsorzsettruhát. Meg a sok megígért ajándékok. A Bíró nána mindig azt mondta, hogy egy mosófazekat fogok neked venni, veszi még most is. Feri bácsi is azt mondta, hogy hallom, hogy nem kaptál húsdarálót, na majd küldök neked. Még most is küldi. Akkor az ardai keresztmama, ő is ígért a Matyinak egy inget, de csak megígérték.

Amerikai rokonok

Hát az én anyámnak sok pénzt küldött a Feri bácsi, mikor kispap volt, nem olyan nagy pénzeket, mindig tíz forintot, de egy ilyen szegénynek az elég nagy volt. Küldött többször karácsonyra szaloncukrot is, és egyszer küldött a Monikának egy szép babát, olyan porcelánarcú, szőke göndör hajút, kis zöld kertészszoknyában. Hát annak úgy örültünk, még mink a nagyok is. Az amerikai rokonok is küldtek néha csomagot, ruhaanyagot, a nánának feketét, nekünk lányoknak meg kék rózsásat meg zöldet - a Kati varrta meg -, meg kendőt. Az Imrééknek a Gerzson volt a keresztapjuk, a Maktus néninek a második férje. Már a Máktus néni meg volt halva, de ő azért mindig írt nekünk, mindig tudtunk az unokatestvérekről, mert ő beszámolt mindenről. Farmerek voltak, földművesek, hát ott is csak azt dolgozták, amit itthon. De apa egyszer kért tőle borotvát, és akkor azt írta vissza, hogy Azt hiszed, sógor, hogy itt gereblyélik a pénzt?




Brogli György és felesége


Még az első évben mikor anyám meghalt, tudom, a Bíró nána búcsúra azt mondta, hogy majd én feljövök és megcsinálom a tölteléket. Fel is jött és megcsinálta. Azután ő már keveset járt nálunk, de a Gyuri bácsi, anyám testvére, ő ahányszor ment a templomba, mindig beköszönt, már azutt is, hogy meghalt a nána. Jött újévet köszönteni mindig meg öntözködni is. 





Elmúlt minden, de sokat megéltem már én is, istenem, már csak kétezertől is már az ötödik évet, hát így megy az idő. Már mehetnék én is megpihenni. A háborút is megéltük, hányan ottmaradtak a fogságba. A Stark bácsiékat is elvitték. Azok úgy megtartották a vallást, hogy szombaton semmit se csináltak. Tüzet se raktak, mindig hívtak be egy gyereket vagy valakit, hogy gyújtsák be a tüzet. Ott vettünk Stark bácsinál golyókat is. Biztos ő is lágerból csinálta, mert össze szokták venni a faluban a lágerokat, de azok festett golyók voltak. Fűszerboltjuk volt, nem olyan nagy bolt, abba a házba, amelyik ott volt a tanácsház mellett, most a tanító nénié. Az első részen volt a bolt, az utcáról volt a bemenet. Az ajtó mellett volt egy csengő, az mindig csengett, amikor kinyitottuk, akkor jöttek be, nem voltak ők mindig ott, csak ha jött valaki. Ők azért jártak a házakhoz, a Záli néni is, jóba voltak mindenkivel. Ó istenem, jobban már csak arra emlékszek, mikor vitték el őket. Jaj, anyám de sírt, mikor beköszönt a Záli néni, hogy Isten áldja meg magukat. Ide vitték a bíró udvarára, a Brogli Náci bácsi volt akkor a bíró, de hogy innen hova vitték, nem tudom. Szegények, istenem, hány ártatlan zsidót így elvittek. Hát az ő családjukból ketten még megmaradtak, az Olga meg a Feri. De onnan már nem ide jöttek vissza. A Feri még utána itt volt Patakon egy üzletbe. Az Olga is jött ide egyszer később. Ő már szép nagylány volt, már a fiúk udvarolgattak neki, mikor elvitték őket. A Szerénke volt a legkisebb, ő olyasmi gyerek volt, mint én, velem járt iskolába. Hát ő ottmaradt.

1992-ben testvéreivel és egyik unokájával

 (Lejegyezte, 2005 márciusában leánya Trifonovné Karajz Borbála)

*Sárospatak és Sátoraljaújhely között 1927-ben kötötték össze a hegyközi és bodrogközi vasútvonalat.

 2006

2009

Meghalt 2009. május 24-én

2 megjegyzés:

  1. Köszönöm szépen Borika. Mindég jó olvasni, visszatekinteni a régmúltra. Látásból ismertem sok asszonyt, férfit. A Brogliak vérrokonaim. Igaz, nem tartottuk a kapcsolatot, de Nagyikám mesélt róluk, a bíró üknagyapámról is. Sajnálom már, hogy akkor nem figyeltem jobban oda.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy anyukámtól sok mindent megkérdeztem még életében. Jó lenne minél több idős ember emlékeit lejegyezni. Erre minden olvasót biztatok, minden lejegyzett emléknek helyt adunk a honlapon!

      Törlés