Halál - temetés - gyász

Karajz Margit: Halál – temetés – gyász

Visszaemlékezve gyerekkoromra, hogyan is volt akkor, ha meghalt valaki, ezek jutnak eszembe: 

Akkor legalább 3 generáció élt együtt egy családban, sőt egy szobában. Az idősek, betegek is a gyerekekkel együtt. Meg kellett tanulni elviselni, sőt tisztelni a másikat. Amikor az öreg megbetegedett, legyengült, várható volt, hogy közeledik a vég. Természetesebb volt, hogy születtünk, éltünk és meghalunk. Emlékszem Deutsch-nagyapám betegségére, akivel együtt laktunk. Víz volt nála, és ezért viszketett a teste. Sokat kellett nekünk, unokáknak vakargatni, dörzsölgetni a hátát. Még Bartus Imre, az unokatestvérünk is vakarta, akkor ők sokat jártak nálunk. Sokszor már úgy untuk. 

Aztán amikor már elérkeztek a beteg utolsó napjai, elhívták hozzá a papot, hogy feladja neki az „utolsó kenetet”. Ilyenkor a pap reverendában, karingben, stólával vitte a betegek olaját és az Oltáriszentséget. Vele ment a sekrestyés és két ministráns is, felöltözve ministráns ruhába, csengővel. Ha az utcán találkoztak valakivel, a ministráns csengetett, és az emberek letérdeltek a mellettük elhaladó Oltáriszentségi Jézus előtt. A betegnél a szobában ilyenkor az asztalt fehér abrosszal terítették le, és meggyújtották a szentelt gyertyát. Ha a beteg még olyan állapotban volt, elsőbb meggyónt és áldozott, s aztán felvette a betegek szentségét, az utolsó kenetet. Ha már nem volt magánál, akkor a pap feloldozta bűneiből, és megkente a betegek olajával. Régen ezt a szentséget Utolsó kenetnek hívták, és már csak a haldoklóhoz hívták el a papot. Ma már úgy mondjuk: Betegek szentsége, és szükség, betegség esetén életünkben többször is felvehetjük, kérhetjük Jézus gyógyító kegyelmét. 

Aztán a haldoklók ágyánál imádkozni szoktak. Meggyújtották a szentelt gyertyát, és a rokonok, szomszédok a házbeliekkel imádkozták a rózsafűzért, hogy könnyű legyen a beteg haláltusája, és békével távozhasson. Nagy becsben volt/van nálunk egy kis fakereszt, amit a nagymamám tartott a kezében a haláltusája közben 1950-ben, most is a falon van, s tudja a család, hogy ezt tartotta a kezében a nagymama, amikor haldoklott. Régen általában otthon a saját ágyukban haltak meg az emberek, nem szaladtak a beteggel a kórházba, hogy ott haljon meg egyedül. A családja körében ment el, ez így volt természetes. 

Földesi Vendelné Májer Katalin a szobában felravatalozva 1959-ben

A meghaltnak lezárták a szemét, felkötötték az állát, a közvetlen hozzátartozói segítséggel lemosdatták és felöltöztették, majd az első szobában – ahol nem laktak, nem fűtöttek – felravatalozták. A halott kezébe tették az imakönyvét, rózsafűzérét. Ezután elmentek megvenni a koporsót. A templomból elhozták a Szent Mihály lovát, s arra tették a koporsót, úgy készítették el a ravatalt. Másnap a sekrestyés a délelőtti órákban harangozott a halottnak. A falu népe így szerzett tudomást róla, hogy halott van a faluban. Ha férfi halt meg, 3-szor, ha nő, 2-szer, ha gyermek, 1-szer álltak meg a harangozás kezdetén a haranggal. Gyermekhalál esetén a lélekharanggal, csak a kisharanggal harangoztak. Felnőttnek a nagy- és középső harang hangjával szólt a lélekharang..

Amíg a halottat el nem temették, esténként összegyűltek körülötte a rokonok és falubeliek virrasztani. Imádkozva, égő szentelt gyertya mellett virrasztottak éjfélig. A temetés előtti estén, az utolsó virrasztás után a házbeliek kreplit vagy csörögét sütöttek, és azzal kínálták meg a virrasztókat, ott a koporsó mellett. Megköszönték a virrasztást. 

      

A kép az 1960-ban a fiatalon, munkahelyi baleset következtében meghalt Burger László temetésén készült

Másnap úgy kezdődött a temetés, hogy a halottas háznál összegyűltek a ravatal körül a gyászolók, a rokonok, falusiak, feketébe öltözve. A koporsóban a halott lábához egy csuporban szenteltvizet tettek, benne egy bukszus ágacskával. Ahogy érkeztek a temetésre az emberek, ezzel a bukszuságacskával meghintették szenteltvízzel a koporsót. Imádkozva várták a temetési szertartás kezdetét. Amikor megjött a pap a kántorral, sekrestyéssel, minisztránsokkal, akkor kezdődött a beszentelési szertartás. Szenteltvízzel, füstöléssel megadták a megkeresztelt emberi testnek a végtisztességet. Ezután zárták le a koporsót.  Régen valóban szögeket vertek bele, nem csavarozták. Régen nem volt a temetőben ravatalozó, a halott otthon, a családi házban volt felravatalozva, ott kezdődött a temetés. Gyakori volt az is, hogy ez az udvaron történt. A beszentelési szertartás után a templomba mentek. Elől a pap az asszisztenciával, utánuk a halottvívők a a koporsóval, majd a gyászoló család, a rokonok és a falubeliek. A halottat is elvitték a koporsóban a templomba, az érte mondott engesztelő gyászmisére. A koporsó alá rudakat tettek, és rokon férfiak vitték. Ha fiatal fiú halt meg, a barátai vitték, ha fiatal lány, akkor a fiúk és leánybarátnői vitték a koporsót. Ha csecsemő, akkor a keresztapja az ölében vitte a kis koporsót. Ha fiatal halt meg, akkor a lányokat menyasszonyi ruhába öltöztették, ha fiú, vőlegényként temették el. A fiúk és leányok pedig vőfélybokrétát és koszorúslányi ruhát öltöttek.

Burger László koporsója  Jézus szíve oltár előtt

A templomban a férfihalottat a férfiak oldalán, a Jézus szíve oltárnál, a nőket az asszonyok oldalán, a Mária oltárnál ravatalozták fel. A gyászmise végén a pap és kísérete a kántorral a ravatalhoz jött, és ott végezte el a temetési szertartást, amit most a ravatalozóban ill. előtte végeznek. Akkor még latinul folyt a szertartás. A pap meg a kántor énekelte a „Circum de dérunt”-ot és más latin imádságokat. Innen van az a félreértés is, amit úgy emlegetnek, hogy már a pap is megmondta a temetésen, hogy a „porta a Ferié”. A búcsúztatót már magyarul énekelte a kántor. Külön-külön minden hozzátartozójától, rokonaitól, szomszédaitól, a falubeliektől szépen, szívhez-szólóan elbúcsúzott a halott nevében. A szentmise és a temetési szertartás után indult el a temetési menet le a temetőbe. A templomból már vitték a két fekete lobogót is. Ezt általában a halott keresztfiai vitték, ha voltak. De ha fiatal halt meg, fiatal lány és fiú vitte a fehér Mária-zászlót is. Míg a temetőbe ért a menet, hangosan rózsafűzért imádkoztak. Menet közben a halottvívők váltották egymást. 

  

Brogli Terézia temetési menete 1968-ban

  

A temetőben már előző nap kiásták a sírt a sírásók, akiket a halott rokonságából kértek meg erre a feladatra. Régen sokkal mélyebb sírt ástak, mint most a temetkezési vállalat. Amikor a temetési menet leért a temetőbe, a koporsót a kiásott sír tetején a hordozó rudakon helyezték el. Két kötél is volt a koporsó alatt. Itt a temetőben a pap még elvégezte a szertartás sírnál elvégzendő részét. Ha rózsafűzér-társulati asszony halt meg, az élő tagok elénekelték az éneküket a meghalt társukért. Harangozás is történt: a sekresztyés a füstölő lóbálásval üzent a templomtoronyban figyelőnek, hogy mikor kezdjen harangozni. Amikor a koporsót leengedték a köteleken a sírba, a koporsó felett a sírt bedeszkázták, bepadlásolták, és csak utána kezdték a földet rákaparni a sírásók. Ma már csak rögfogó takarót tesznek a koporsóra. Nálunk igen kemény, rossz, kötött talaj van, nagyon meg kellett dolgozni a sír kiásásával is, de még a bekaparással is. Pláne, ha a kiásott föld megázott, vagy összefagyott. A sír bekaparása után, amikor a pap is elment már, a gyászolók még elimádkoztak öt Miatyánkot, öt Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet a halott lelki üdvéért. Ezeket az imákat még most is igyekszünk elimádkozni, de már nem a sírnál, hanem a templomban, amikor összegyűlünk a temetés előtt a halottért egy órát virrasztva imádkozni. 

Özv. Schmidt Jánosné Brogli Brigitta temetése, 1957

Temetés után a családi háznál volt a halotti tor. Erre a temetésen segédkezőket, sírásókat, halottvívőket, „hordókat”, zászlóvívőket, papot, kántort, és az idegenből eljött rokonokat, közvetlen hozzátartozókat hívták meg, ahol étellel kínálták meg őket.

Burger Lászlóért imádkoznak rokonai, 1960

Temetés után még egy hónapig minden este elmentek a rokonok és a falusiakból is a halott családjához imádkozni a halott lelki üdvéért. Ekkor már csak 1-1 órát imádkoztak. Egy rózsafűzért imádkoztak és egy litániát is énekeltek. Ugyanakkor a család egy tagja e hónapban minden nap lement a temetőbe a sírnál is imádkozni, és a sírt szenteltvízzel meghinteni. A hónap letelte után az imádkozás-végzésre mindig sütöttek kreplit vagy béleseket, és megkínálták borral is a családi házhoz járó imádkozókat. Az egy hónap letelte után liberás gyászmisét mondattak az elhunytért, amit feketébe öltözve mutatott be a pap, és ilyenkor a mise alatt égett a húsvéti gyertya. Mise végén elénekelték a „Ments meg engem Uram” kezdetű gyászéneket, a pap külön imádkozott a megholtért az égő húsvéti gyertya mellett. A gyertyát megszentelte, megfüstölte, és végül a húsvéti dicsőséget énekelték el. A húsvéti gyertya a feltámadt Jézust jelképezi. Ez volt a „libera”. Mert hisszük, hogy ha Jézus feltámadt a halálból, egykor majd mi is feltámadunk az örök életre vagy örök kárhozatra. Ma már nem mondanak liberás misét, s a temetésen nem énekel a kántor búcsúztatót. S a pap is csak nagyon szűkszavúan búcsúztatja el a halottat, semmi személyeset nem mond róla, csak általánosságokat. Talán azt gondolják, hogy ha nem fogalmazzák meg a fájdalmat, az kíméletes, pedig a gyásznak minden stációját át kell élni.

A halottat meggyászolták. Szülőt, gyermeket, házastársat egy évig gyászoltak. Testvért félévig, egyéb távolabbi rokont egy hónapig. Feketében jártak a gyász leteltéig. Emlékszem, mi mindig szegények voltunk. Anyagilag elég megterhelő volt egy temetés. Fekete ruhára akkor már nem tellett. Ezért fekete festéket vettek, és a meglévő ruháikat festették feketére, hogy gyászolni tudjanak. A gyász letelte után már inkább volt miből másikat venni. Az idősebb asszonyok talán már azért is jártak olyan korán és aztán állandóan feketébe, mert az idősebb embernek egyre több a halottja, gyászolnivalója, s így a szegénységben a gyász és a ruhakérdés is meg volt oldva.

    

özv. Schmidt Jánosné Brogli Brigitta családjával a temetőben 1940 k.

Géczi Mártonné leányával a temetőben 1951   

                                                                      

Mostanában talán nehezebben engedik el az élők a holtakat, mint régen. Mert nincs Istenbe vetett hitük. Nem hisznek a túlvilágban. Nem is imádkoznak olyan sokat értük, mert nincs bűntudatuk. Inkább a drága koporsóval és drága élővirág koszorúkkal fejezik ki halottaikhoz való ragaszkodásukat.

2014